| A világok közti fátyol |
 |
 |
 |
| Írta: Borchi |
| 2010 február 25., csütörtök 11:13 |
|
Van úgy, hogy elakad bennem az áramlás. Tudom, hogy van valami, ami át akar törni, meg akar érkezni, meg akar születni és nekem át kell engedni. Ilyenkor az egyik módszerem az, hogy elkezdek írni. Leírok mindent, ami jön, hadd folyjon csak. Legutóbb ez így nézett ki: Tényleg igyekszem figyelni arra, hogy mi húz le újra és újra, egy-egy emelkedettebb helyzet után, de legtöbbször belebotlom egy jó adag homályba. Mi ez? Tisztán akarok látni, szóval ez egyfelől piszkál, másfelől mivel könnyed és puha, elhiszem neki, hogy van létjogosultsága. Most mi lesz, mintha kezdenék kifogyni, ellustulni, pedig még nem is jött ki semmi produktum…- kerít hatalmába az érzés.És az érzés azonnali folytatásaként közli velem hirtelen feloszlásával a könnyed, puha homály, hogy: Ez maga a produktum, hogy végül is hogyan hárul el az akadály. Figyelni akartál, látni akartál, akkor lásd és rögzítsd a pillanatot a mostban. Amint elkezdem kiírni magamból, ami már nem kell vagy nem lényeges felszín, már annak a leírásnak az elején megjelenik mögötte az a gondolat, ami kell. Így tulajdonképpen az elsőt úgy írom le, hogy nem is figyelek a jelentésére, hisz nem is igazán van neki vagy csak nagyon felszínes. Bezzeg, ami utána jön, na az aztán a nagyon tuti. Őt kell észrevenni, megünnepelni ahogy színpadra lép és örvendezni vele, hogy betölthette létét a Mostban. Valahogy így van ez. Ez a pillanat egyszerre az ego fátylának fellibbenése és az új, tiszta, ihlett gondolat megnyilvánulása. A kettéválasztó, a kétségbeejtő, a könnyed, puha homály az ego fátyla két világ között. Léte az alázatos félreállás és a pöffeszkedő mindent beborítás között lengedezik. Oly könnyű eltávolítani, amikor érkezik az Égi világ, hisz nem vasfüggöny, hanem könnyű lepel. Legyen így! Mindössze ennyit kell mondanunk. Akkor is, ha úgy döntünk, beengedjük az Égi világot életünk színpadára és akkor is ha nem. Mindenképpen úgy lesz. Ha ott marad a fátyol, akkor nem engedi áttörni a lényeget, a valóságot. Ha felemelkedik, akkor már fellibbenése pillanatában csodát mutat. Persze tudni kell róla, hogy jelen helyzetünkben tényleg van létjogosultsága , vagyis jótékonyan vissza fog ránk hullani. Ha isteni útmutatás szerint működhet, akkor igen hatékony abban, hogy megóvjon minket a túl sok információtól. Van ugyanis az a fokozat, van az a fényerő, ami nekünk jelen állapotunkban nem feldolgozható, porrá válunk tőle. Na ez ellen remekül véd és csak azzal a sebességgel emelkedik fel, amilyen mértékben képesek vagyunk elviselni a beérkező fényt. Viszont nem azért van, hogy folyamatosan elbújjunk mögötte. Ha valaki soha nem emeli meg, akkor mumussá válik, a félelem legfőbb letéteményesévé. Előbb utóbb kemény lesz, mint a kő, poros és rugalmatlan; és még egonak is meglehetősen nehézkes és nehezen elviselhető. A totális lemerevedés, a sötétség leple, ami aztán az abszolút kiütést eredményezi a ringben. Na ilyenkor mondják a mennyben, hogy hozzuk vissza és véssük ki a lelket mielőtt még megfullad. Végső soron nincs ezzel baj, csak éppen most már az Égi világ minden igyekezetével azt akarja a tudtunkra adni, hogy nem ez a fejlődés útja. Megkövesedett ego burkot építeni a lélek köré, majd sikertelenül végrehajtott küldetések romjaival megpattanni a testből nem éppen felemelő dolog. Sőt, sok-sok meló van vele odaát, ami nyilvánvalóan elkerülhető, ha odafigyelünk egy kicsit ideát. Az angyalok se tesznek mást, mindig ugyanazt fújják, mint a pereces, hátha méltóztatunk végre odafigyelni. És ha fellibben végre az a bizonyos fátyol, akkor kezdődhet a valódi értékteremtő, minőségi élet az Égi és a Földi Világ legnagyobb örömére.  |