| Telepátia |
 |
 |
 |
| Írta: Borchi |
| 2010 április 15., csütörtök 10:12 |
|
A Nap lemenőben volt a horizont felett és aranyló fényében a Hold is sárgás arcot mutatott az égen. A kellemes nyáresti melegben emberek talpától simára koptatott köveken lépdeltem egy gyalogösvényen, ami egy a tengerbe nyúló sziklapárkányon haladt át. A víz nyugodt volt, kéklő fénye egyre sötétebb lett, ahogy a Nap sugarai fokozatosan búcsút vettek tőle. A levegőben a sós tengervíz és édeskés nektárillat keveredett. Én pedig éppen álmodok… ez egy álom.
Az álom úgy folytatódott, hogy a hegyoldalból lesétáltam a túloldalon lévő öbölbe. A part már üres volt, az emberek mind felmentek szálláshelyeikre, a távolból hallatszott a nevetésük és a tábor fényei itt-ott átszűrődtek a fák között. Én a gyerekeimért jöttem a partra, akik még javában a vízben lubickoltak. Közben a Nap teljesen lement, helyét a Hold immár hófehér ezüstösen ragyogó hatalmas korongja vette át az égen. Tündöklő ragyogását átvette a sima víztükör is, úgy nézett ki az egész, mintha a vízitündérek egy hatalmas áttetsző ezüst takarót borítottak volna rá. A gyerekeim az előző öbölből úsztak éppen át, megkerülve a sziklát, aminek én a gerincén jöttem át a szárazon. Nem voltak egyedül a vízben, állatok kísérték őket. Figyeltem, ahogy lebuknak együtt a víz alá, majd kacagva feljönnek és újult lendülettel és levegővel újra lebuknak. Aztán ahogy közeledtek egy kissé felém, gyönyörű, de szokatlan dallamú hangokra lettem figyelmes. A gyerekeim körül úszó csőrős cetek (legalábbis ilyen fajtájú lényekhez tudtam őket leginkább hasonlítani) egy különlegesen szép éneklésbe kezdtek. Aztán kör alakzatot vettek fel a gyerekek körül. Kidugták a fejüket a vízből és mindegyikük teste körül egy vibrálóan áramló szivárványszínű fényburok jelent meg. Aztán ezek a burkok elkezdtek egyesülni, míg végül egy közös hatalmas fényburkot adtak a csapat körül. A gyerekeim pedig csak lebegtek középen a vízben és gyöngyözően kacagtak. A szivárványos kupola az ezüstös holdfényben káprázatos látványt nyújtott. Éreztem, hogy az egész környék körülöttem boldogsághullámoktól vibrál, Földanya élvezte a cetek előadását. Aztán ahogy ezt néztem rögtön utána az a gondolat jelent meg a fejemben, hogy vacsoraidő van, ki kellene kísérni a gyerekeket a partra. Abban a pillanatban, ahogy ez a gondolat megjelent a fejemben, a cetek felém tekintettek és a fényburok védelmében elkezdtek a part felé úszni a gyerekekkel együtt. Ez olyan gyorsan megtörtént, hogy az egom meghökkent egy pillanatra és majdnem kirántott az álomból, hogy ez nem lehetséges. Dehogyisnem, mondtam neki, érzed, hogy éppen most történik, szóval megyek vissza. Vissza is kapcsolódtam rögvest intenzíven a tengerparton zajló eseményekhez, mert elképesztően jó volt érezni a kommunikációt a cetekkel. Agyban, gondolatban gyakorlatilag egyek voltunk, hiszen bármelyikünk fejében is jelent meg egy gondolati impulzus, az már ott volt azonnal a másikéban is. Élveztem ezt az időbeli csúszásmentességet és azt, hogy nem kellett koncentrálni, ráhangolódni, meditálni vagy éppen könyörögni, kérlelni, ismételgetni, várni, hogy végre rám figyeljenek. Figyeltek. Figyeltünk egymásra. Egy az egyben voltunk. A gyerekek sem tiltakoztak, hogy Anya csak még 1 percet…, pedig tőlük aztán végképp elvárható lett volna. Nem. Most elégedettek voltak és boldogok. Már ahogy úsztak kifelé, éreztem rajtuk, hogy hajnalig tartó élménybeszámolót fognak rendezni. Aztán volt egy pont, ahonnan a cetek már nem úsztak kintebb. A gyerekeim szépen kiúsztak a fényburokból, kis testük körül továbbra is megvilágítva a vizet. A saját fényterükhöz hozzátapadt egy kevés a cetek szivárványosából és ennek a két fénynek a ragyogó kombinációja vette őket körül. Megköszöntem a ceteknek a felvigyázást és az élményeket. Természetesen, máskor is szívesen, érkezett felőlük az impulzus, miközben már a nyílt tenger felé vették az irányt. Éreztem, ahogy a sziklák, a hegygerinc fái, a föveny apró rákjai és minden létező körülöttünk búcsút int nekik, ők pedig visszaköszönnek. Varázslatos volt… Az álmom azzal ért véget, hogy a gyerekeim lelkesen ugrándozva integetnek nekik a partról, kezükben búvárszemüvegüket lóbálva. A cetek pedig szépen ütemesen énekelve távolodnak a mindannyiunkra mosolygó holdfényben.  |